Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ANNO - 1978 avagy Lengyel - magyar két jó barát -népdalokkal is

2020.11.08

 

Lengyel magyar két jó barát

 Aki már járt Lengyelországban vagy hazánkban kapcsolatba került onnan érkezővel pontosan tudja a címben idézett szöveg így hangzik teljesen: „Lengyel-magyar két jó barát / Együtt harcol s issza borát / Vitéz s bátor mindkettője / Áldás szálljon mindkettőre." (Lengyelül: "Polak, Węgier, dwa bratanki / I do szabli, i do szklanki / Oba zuchy, oba żwawi / Niech im Pan Bóg błogosławi.") E sorok írója a hetvenes évek közepétől még diákkén minden nyáron csak azért dolgozott az egri téesz gyümölcsösében, hogy három hétig Lengyelországban tölthesse a nyarat. Csővázas hátizsákkal, autóstopp egészen tengerpartjukig, Gdanskig. Jazzklubok Krakkóban, Varsóban. Csensztohovai katolikus körmenet, ahol 1978 először találkoztam hippikkel, de még máig tartó életem nagy szerelmére is a polákoknál leltem. Krakkóban, a várfal tövében a Jama Mihajlika kávézóban. Az onnan csent két kávéskanállal azóta is minden reggel közösen kavargatjuk a feketét. Jóban, s rosszban, örömben, bánatban ma is hű társai vagyunk egymásnak. Ennek bizony már több mint negyven éve. Visszatekintve diákkorom e csodálatos éveire felhőtlen, barátságokat szövő lengyelországi nyarak villannak fel előttem.

Talán így tekint vissza magyarországi élményeire az a diáklány, aki 1956 októberében a Lengyel Tudományegyetem Magyar Filológiai Tanszékének hallgatójaként éppen háromhetes tanulmányúton tartózkodott Magyarországon. Október 21-én érkezett meg a csoport Szegedről Budapestre, ahol három napot szándékoztak eltölteni. A csoport két tagja, Lidia Widajewicz és Hanna Linsenmann nemcsak az október 23-i tüntetésen vett részt, hanem a későbbiekben is aktívan bekapcsolódott az eseményekbe. Hanna Linsenmann így emlékezik a forradalom napjaira:

„Október 24-én hajnalban azzal a hírrel ébresztett fel minket az egyik csoporttársam, hogy Pesten lövöldözés van, sőt valóságos csata folyik. A következő napon, 25-én az ilyen hírek hallatán és a lövöldözések miatt, amelyek Budára is felhangzottak, nehezen tudtunk nyugodtan ülni. Lidia Widajewiczcsel és még néhány társammal elindultunk Pestre. Egy utcán talált röplapból értesültünk arról, hogy a budapesti egészségügyi szolgálat véradásra hív fel, mert sok a sebesült. Kis csoportunk elhatározta, hogy elmegyünk a hozzánk legközelebb eső kórházba. Rövid vizsgálat után vért vettek tőlünk, de az erre való várakozás hosszan tartott, mert nagyon sok volt az önkéntes jelentkező. A véradás után elhagytuk a kórházat, és gyalog tértünk vissza budai szállásunkra. Két nappal később már csak Lidkával, a barátnőmmel indultunk el Pestre, a Belvárosba megnézni, milyen események zajlanak, mekkora a pusztítás. Ismét elmentünk vért adni, de most egy másik kórházba. Ott ismerkedtünk meg az ELTE Filozófia Tanszékének néhány hallgatójával, közöttük egy testvérpárral. Egyikük emlékezett ránk az október 23-i tüntetésről. A véradás után a fiúk azt javasolták, hogy elkísérnek minket hazáig, hogy ne magunk menjünk, mert szerintük ez veszélyes vállalkozás lenne. Így hát elkísértek minket a Szabadság-hegyre, és útközben elmondták, hogy az egyetemen éppen most alakul vagy már meg is alakult a forradalmi bizottság, amelynek feladata többek között az egyetemi épületek védelme, szükség esetén pedig a harcokban is részt fognak venni. Másnap jelentkeztünk az ELTE bölcsészkari épületében, ott megtaláltuk az előző napon megismert fiúkat. Ők vittek el minket a katonai parancsnokhoz, aki beleegyezett abba, hogy tagjai legyünk a forradalmi bizottságnak. Néhány órával később már fegyvert is kaptunk, géppisztolyt, és egyúttal egy igazolványt, ami a fegyver viselésére jogosított fel. Az igazolványt Kopácsi Sándor, Budapest akkori rendőrfőkapitánya írta alá, ezt mind a mai napig megőriztem, annak idején sikerült magammal vinni Lengyelországba.”

Közreadta: Varjasi Imre